A bútorrestaurálás aprólékos munka, kitartást, türelmet, bizonyos fázisaiban monotónia tűrést igényel. Alázatra tanít. Sok egymásra épülő munkamenet követi egymást s mind csak akkor eredményes, ha a megelőző megfelelő módon lett elvégezve. A fa meghálálja a fáradtságot. Amikor egy romokban lévő, félhalott bútor visszanyeri eredeti szépségét, az olyan gyönyörködtető, hogy az ember nem szívesen adja ki a kezéből. A felújítónak fontos tudnia, hogy az igazi érdem azé a régi mesteré, aki kitűnő stílus-és arányérzékkel rendelkezett, lelkét és teljes szakmai tudását beleadva megalkotta a bútort. Megítélésem szerint az a jó bútorfelújítás, amikor legkevésbé látszik a mi munkánk. A felújított antik bútort szemlélő nem arra kíváncsi, mi hogy tudunk pácolni, politúrozni, fényezni, hanem arra, hogy 100-200 évvel ez előtt hogyan tudtak. A bútorrestaurátor tevékenységében az a legfontosabb, hogy az alkotó képessége háttérbe szoruljon és a legnagyobb alázattal viseltessen a valamikori mester művészi alkotása iránt.
A régi antik bútoroknak tartásuk van, masszívak. A mai pozdorjából készültdarabok sosem fogják felvenni velük a versenyt. A régi bútor újra és újrajavítható, sokkal tovább bírja. Arról nem is beszélve, mennyivel nagyobb esztétikai élményt nyújt ránézni.
Az időtényező meghatározó a régi bútorok felújítása során. Minél több simogatásban részesül a bútor, annál inkább mutatja meg finom részleteit. A korabeli készítőnek egyik nagy előnye volt a mai kor mesteréhez képest, hogy mindenre több ideje volt, megengedhette magának a bíbelődést.

AZ intarzia a bútorművességben toszkánai reneszánsz divatként indult útjára. A XVII. században érte el virágkorát. A XVI. sz.-tól különbséget kell tennünk "valódi intarzia" és Marketéria között. A valódi intarzia esetén fából valamint fától idegen anyagból (elefántcsontból, gyöngyházból stb.) természetes színükben meghagyott vagy színezett mintákat készítettek és ezeket a bútor megfelelően kimélyített tömör fájába helyezték. Marketéria esetén különböző formaelemekből és különféle, de egyenlő vastagságú furnérokból kialakított mintákat előbb mozaikszerűen- ma úgy mondanánk puzzle szerűen- összeállították, majd mint egy kész képet a vakfára enyveztek. Intarzia és marketéria nem mindig különíthetők el egymástól.

Pácoláskor a nyersfa természetes színét változtatjuk meg. Pácoláshoz többnyire vízben vagy szeszben oldott porokat használunk, amelyek sötétebb, esetleg fától idegen árnyalatot eredményeznek. A páclevet ecsettel, szivaccsal vagy ronggyal hordjuk fel. A fa erezete látható marad, a pórusok nem tömődnek el.

Lakkozáson, politúrozáson azt értjük, hogy a fa felületére egy átlátszó, folyékony gyantás anyagot (lakkot) hordunk fel. A lakknak a mattól a magasfényig számtalan fokozata van: antik matt, matt, selyemmatt, selyemfény, fényes, magasfény. A lakk, a politúr védi a fát és keményíti felületét. A poltúrt ecsettel, lenvászon kendővel vagy polírozó labdával visszük fel a felületre. A lakkon a pajzstetvet (cocus lacca) értjük, mely tömegesen telepszik meg Délkelet-Ázsia gyantában gazdag fáin (pl.: a fikuszon ) és azok nedvével táplálkozik. Majd egy sajátos gyantás anyagot helyez el az ágakra, ill. a fa kérgére más váladékokkal együtt. Ezt a sötétvörös, botlakknak (gomma lacca) is nevezett anyagot a keletiek mossák, tisztítják és illó oldószerekben lakká (pl.: sellakká) oldják. Ezt a sellakkot alkoholban feloldjuk, így kapjuk a politúrt. A politúr felhordása után az alkohol elpárolog, a lakk pedig átlátszó rétegként a fa felületére tapad.

Viaszolásra szinte minden bútorfa alkalmas, de kimondottan jól áll a tölgynek és a fenyőnek, melyeket éppen ezért nem fényezzük. A tölgy mély pórusai miatt erre nem is alkalmas. Az antikviasz méhviaszt, különféle olajokat és kemény pálmaviaszt (karnaubát) tartalmaz. A kellően előkészített felületre puha ronggyal vékonyan rádörzsöljük a viaszt, majd kellő száradási idő elteltével tiszta, puha ronggyal fényesre dörzsöljük annyira, hogy az ujjlenyomat ne látszódjék rajta. Az eljárást tetszés szerinti gyakorisággal és hosszabb időközökkel megismételhetjük.

Fényezéskor - mivel a sellakkpolitúr száradási ideje nagyon rövid - a politúrt nem ecsettel, hanem polírozólabdával sok vékony rétegben hordjuk fel a fára. A sellakkal végzett kézi polírozás a fa erezetét nem takarja el, a felületet átlátszó politúrral élénkíti, és egyúttal védi is. A politúrt addig dörzsöljük a vászonból és gyapotból készített polírozólabdával a fába, míg a pórusok meg nem telnek, és el nem dugulnak, s a politúr simán és fénylőn nem "áll" a felületen. Megéri lelkiismeretesen fényezni. Egyhangú munka, de kárpótol érte a látvány, ahogyan a fa erezete előbújik, minden kis lyuk eltömődik és felfénylik az anyag.

Aranyozás az a művelet, amikor egy felületet leheletvékony aranylapocskákkal vonunk be. A tartóanyagot - esetünkben a fát- előbb enyvből, krétából és agyagból álló vékony réteggel vonjuk be, majd nagyon finomra csiszoljuk, ezzel készítjük elő az aranybevonat számára. Majd egy finom, zsírtartalmú anyagot (bolus-t) viszünk a felületre, amely a leheletvékony aranylapocskákat magához köti. Kellő pihentetés után a lapocskákat berakóecsettel az őket magához vonzó bolus rétegre helyezzük s óvatosan rásimítjuk. Az utolsó munkamenetben egy polírozókővel (achát) az aranyozást magasfényűre polírozzuk.

A pipa anyaga

A fehér hanga (latin: erica arborea, angol: briar, francia: bruyere ) eredetileg Korzikáról származott s korábban 200 éves vagy öregebb bokrokból gondos kutatás után választották ki.
Mára már aligha lehet ilyet találni. Fontos termőhelyek még napjainkban: Algéria, Marokkó, Spanyolország, Görögország.

A pipakészítés folyamata

Az anyag rönk formában érkezik a gyárba, ahol a fa nedvét kifőzik, majd szárítják. A pipakészítő innen az üzemből kapja meg a durva kockaformát. Még megmunkálás előtt a szakértő szem az anyag erezetéből megállapítja, mennyire finom darabbal van dolga. Ekkor kerül eldöntésre, hogy egyenes, hajlított pipa, esetleg valamilyen ábrázolást magán viselő faszobrász munka készül e belőle. Először durván kialakítja a fejet és a nyakat.A nyakat gondosan kifúrja úgy, hogy a furat pontosan a fej aljába vezessen és a fejen kialakított lyuk pontosan odaérjen. A nyakat aztán úgy munkálja, hogy alkalmas legyen a szopóka csaprészének befogadására. Ez után következik a fej és a nyak finom kidolgozása. Amikor a pipa a végső, kívánt formáját megkapta, nagyon finom csiszolással egészen sima felületet képez rajta. A befejező folyamatban az erezet jobb kiemelése érdekében a pipát viaszolja vagy lakkozza, polírozza.

A pipa minősége

A pipa igazi minőségi mutatója az erezete. Kedveltek és a legmagasabb osztályba soroltatnak azok a pipák, melyeknek erezete apró, „körkörös” mintázatú, vagy „haránt” erezetű – „a fogoly szeme”(francia: oeil de perdrix), vagy „egyenes” erezetű, amikor a vonalak függőlegesen futnak a fej aljától a pereméig, valamint a „láng” erezetű, melynél ezek a vonalak sugarasan, lángszerűen terjednek. Ritka az olyan pipa, melynek az erezete szép és mentes az apró fahibáktól. A kis fahibák sokszor csak esztétikai veszteséget okoznak, a pipaszívás élvezetét nem befolyásolják. Léteznek azonban olyan fahibák, melyek ha rossz helyen vannak, a pipa kiégéséhez vezetnek. Az apró lyukat vagy szabadon hagyja a pipakészítő, vagy masztixszal betömi. Egészen más eljárás a homokfúvással készített felület, mely rusztikus külsőt kölcsönöz a pipának. Ilyenkor a keményebb részek kiállnak a síkból, míg a lágyabbak kissé besüllyednek

Idézetek a pipázással, pipával kapcsolatban

„Az ebéd semmi egyéb, mint egy küzdelem arra, hogy a pipadohány jobban essék a magyar embernek. Ha lassan, vékonyan eregeti, az a megelégedettség, nyugalom jele. A nagy füstmacskák már izgatottságra mutatnak.”
/Deák Ferenc/

„Számos felderítőm jelentette, hogy számos férfival és nővel találkoztak, akiknél valamiféle cső volt, amelyben édeskés illatú növény izzott. Úgy vélték, ezek száraz levélszárak voltak, amelyeket úgyszintén száraz, ám szélesebb levelekkel fedtek be. Az emberek a másik felét szívták, és valósággal itták be a füstöt. Bár szemmel láthatóan kábító hatással volt rájuk, mégis úgy tűnt, védi őket a fáradtságtól. A bennszülöttek szerint ezeket a hengercséket ’tobacos’-nak hívják.”
/Kolombusz Kristóf-1493. november 6./

„Tegnap összetalálkoztam egy öreg tengerésszel, akivel felhörpintettünk egy pohár bretagne-i borocskát. Míg iszogattunk, váratlanul elővett iszákjából egy fehér tárgyat - mondhatni olyan volt, mint egy hosszú csőben végződő kalamáris -, valamint egy zacskót. A szélesebb végét megtöltötte valamiféle barna levéllel, amelyet tenyerében morzsolt szét, egy parázzsal izzásba hozta, és egy pillanat múlva a pipát ajkai közé illesztve füstöt eregetett a szájából, ami engem alaposan meglepett. Azt mondta, erre a portugálok tanították, akik pedig a mexikói indiánoktól lesték el. Meg is nevezte, hogy ez ’petuner’, és szerinte frissítő hatású, és kellemes gondolatokat ébreszt.”
/Pierre Grignon-1525/

„A floridaiak valamiféle szárított növényt egy agyagedénykében végződő botban tűzzel hoznak össze, és a boton keresztül szippantgatnak a kiáradó füstből, ami elűzi éhségüket, és négy vagy akár öt napon keresztül is megvannak hús és ital nélkül, és az összes francia ugyanezt használja ezzel a céllal.”
/John Sparke-1565/  

„Uram, igaz hitemre mondom, és az egész világ cáfolhatatlanul igazolja, hogy jártam Kelet-Indiában, ahol a dohány terem, és ott jómagam s még tucatnyi gentleman huszonegy héten át semmi más étket nem ízlelt, csupán ennek a füstjét. Nyilvánvaló, hogy ez csakis kegyes isteni ajándék lehet.”
/Ben Johnson-Mindenki saját szájíze szerint (színdarab)-1598/

„Fenséges füst mely napkelet s nyugat
Fiának egyként nyújt kéjt és vigaszt...”
/Lord Byron-1823/

„Egy aszott öreg reszkető kézzel maga felé húzta a pipát, majd zsebéből előhúzta saját dohányát, és kibontotta. A hosszú évek adta biztonsággal dörzsölte és pödörte, azután felnyitotta pipájának fedelét, és ráérős lassúsággal megtömködte. Egy pillanatig gondolataiba merült. E gyönyörteli élvezet végtelen hosszú időnek tűnt. A kiszolgáló fiú előrehajolt, és fogójával egy darab faszenet tartott. Az öreg gondosan beillesztette a szárat a kókuszdióba vájt lyukba. Mélyet szippantott, köhécselt, sercintett egyet, majd újra nekilátott. Beesett arcán elömlött az élvezet, miközben orrán-száján át eregette a füstöt.”
/Michael Asher/

„Mikor is rontó szándékkal Isten ellen vétkeztek, önnön személyeteket és javaitokat károsítjátok meg… e szokásnak hódolva magatokra vonjátok minden tisztes polgár és az összes idegen - kivel a sors összehoz- elítélését, megvetését és haragját. E szokást undorító látni, szörnyű szagolni, károsítja az agyat, veszélyes a tüdőre, és ami a legrettenetesebb: a bűzös füstöt fújva leginkább a feneketlen pokol kénköves tüzét idézitek.”
/I.Jakab, angol király- ’Tiltakozás a dohányzás ellen’ című kiáltványának részlete- 1614/

„Ha józanul élnek vele, a dohány valójában pozitívan hat az egészségre. Megnyugtatja az idegeket, a nyugalom és elmélyülés perceivel ajándékoz meg bennünket, és ami a mindennapi élet száz bajával küszködő ember számára valami olyat nyújt, ami a nap bármely szakában elérhető, és élni lehet vele. Mi az amerikai békepipától tanultuk el a dohányzást. Őseink megértették, milyen nagy társadalmi és erkölcsi tanulságot szívtak ebből magukba az indiánok, és bölcsen maguk is élni kezdtek vele.”
/Roger Scruton-1997/

„A bölcsességből, míg a pipa ég
Egyszerre csak fél mondat is elég
A fáradt bölcs ha gondolatát veszti
Megáll, szippant- és aztán újra kezdi.”
/William Cowper- 1782/

”Gyújts rá pipádra ha jól megtömted
Fogadom, nem is akarsz már többet.”
/Cope Tabacco Plant, Deehtaerg- 1875/

„Van barátom, hív, bár nem sok,
S barátot nem lelsz könnyen, 
De van pipám, jó kandallóm
Meg egy hű, ódon könyvem.”
/Dan McGrew vadászata, R.W. Service/

„Micsoda élvezet üldögélni a tűz előtt a telerakott pipaállvány mellé húzódva, és nézni, ahogy mindegyik briar, agyag- vagy tajtékpipa más és más alakot villant a fel-fellobbanó fényben. És milyen megelégedettség önti el az embert, amikor néhány perc múlva újra szemügyre veszi a polcokat, ahol is sorjáznak a tiszta és édes pipák, készenlétben ahhoz, hogy megtöltsük őket kedvenc dohányunkkal.
/Mark Twain/

„Öreg pipám oly ütött-kopott,
Ezüst szegecs mi tartja csak,
Ha jókedvet vagy bút hozott
Az idő- én mindig szívtalak.”
/C.G. Halpine- Török tajtékpipámhoz, 1860/

„Mik számítanak korunk bajai és jajai közé? A fullasztó versenyfutás, rohanás gond, örökös sietség, hivalkodás és törekvés. Most a pipa megnyugtatja az embert, lecsillapítja nyughatatlanságát elnyomja a nemszeretem sietséget, és szörnyű álmatlanságot, pulzusa egyenletes lesz, és arra támad kedve, hogy nyugton üljön karosszékében, és élvezze ennek örömét, hiszen ez a világ egyik legkellemesebb és kényelmesebb dolga, és hadd menjen a világ a maga sietős kerekén tova. Az igazi pipázó az, aki szájában tartja pipáját, és éppen ez az a jel, amely alapján meg tudod különböztetni a valódi és az álságos dohányost. Elidőzik, mielőtt véleményt mondana a dolgokról. Véleményét kérded: kétszer is meggondolja, mielőtt egyszer is válaszolna, közben szívja pipáját. Az illékony, felfelé szálló füstkoszorú eszébe juttatja az embernek, hogy a géniusznak, a szellemnek milyen földöntúli elvágyakozása és könnyedsége is van, és hogy a lélek örökkön nem evilági otthonába kívánkozik.
/Adam Horbrook- Családi viszály/

„Vedd fel a vörös követ a földről,
Békepipákat faragj belőle,
Tépd le a nádat mi melletted ring,
S a legszebb tollakkal ékesíts fel,
Szívjátok együtt a kalumetet,
És mostantól testvérként éljetek!
/Longfellow Hiawatha/